„Mi a monarchizmus? Nem ideológia, és abban sem vagyok biztos, hogy valamilyen „izmus”. Legfőképpen jelenleg egy szellemi állapot, magatartás, elköteleződés, létszemlélet és ezekre épülő aktivitás is, amelyet a restauráció érdekében fejtünk ki. Konzervatív pozíció mindenképpen, hiszen a rendszer nagyobbrészt adott, van mihez igazodni, és abból indulunk ki, ami most van, nem pedig egy édesbús nosztalgiából. E mellett ellenforradalmi attitűddel is rendelkezik, hiszen egy romboló progresszív-forradalmi folyamat ellenkezőjét akarja, amely 1944 után következett be, és amely lerombolta ennek a nemzetnek nagy tartópilléreit; a keresztény kultúrát, lelkiséget és erkölcsöt, a magántulajdon szentségét és a nemzeti szuverenitáson nyugvó nagyság, boldogulás lehetőségét. Nemzet nem állhat fenn ugyanis az általános jólét és kultúra útjain a jogrend biztossága, a tekintélytisztelet, az erkölcsiség és egyfajta egymásrautaltságon nyugvó közösségi elveinek a szilárdsága nélkül. Az állam, a nemzet fennállásához, virágzásához nemcsak anyagi eszközök, nemcsak törvények és nyers erő szükségesek, hanem erkölcsi tényezők, amelyeket az állampolgárok követnek, melyeket a nemzet a törvényhozói és erőszak apparátusával meg nem teremthet, hanem csak fejleszthet, védhet és körülbástyázhat. Most alig van már mit körülbástyázni – alternatíva kell!" (Pánczél Hegedűs János)
Csöndes ünneplés: gyertyagyújtás és az 1919-es ellenforradalom hőseiért elmondott ima tanúja volt a héten a belvárosi Egyetem tér, ahol még e sorok írásakor is látható a „magyar királyságpártiak” két napja elhelyezett emléklapja. Korábban október 21-én is számos monarchista és hagyományőrző gyűlt össze, hogy részt vegyenek az idei Károly-misén Cirák és Dénesfa határában ott, ahol az utolsó koronás magyar király kilencven éve, második restaurációs kísérletekor repülőjéből hazai földre lépett. A II. János Pál pápa által boldoggá avatott IV. Károly mellett a keresztény zarándokok emlékeztek meg a dinasztiahű Mindszenty hercegprímásról és a nyáron elhunyt II. Ottó örökös királyról, aki atyjához hasonlóan sosem mondott le a magyar trónról. Ezek az események is bizonyítják, hogy Magyarországon, ahol a királyság ezer esztendeje áll szemben a köztársaságok valamivel több mint hat évtizedével, akad még híve a történelmi államforma helyreállításának.
A hazai monarchisták tábora meglehetősen eklektikus: a nemzeti radikálisoktól a liberális értelmiségig mindenféle „színű” híve akad, s ennyiben hasonlatos a helyzet a Horthy-kor békeéveihez. A királyságpártiak száma azonban látszólag messze elmarad a kommunizmus szellemi pusztítását megelőző időkétől, ráadásul hiányoznak az olyan karizmatikus vezéralakjaik is, mint egy Sigray Antal, Apponyi Albert, Slachta Margit vagy Mindszenty József hercegprímás, akiknek a zászlaja alatt tömegek gyűlhetnének össze egyetlen cél érdekében. Mindezek ellenére vannak, akik nem mondanak le a monarchista hagyomány ápolásáról, sőt a kordivattal dacolva vallásos, konzervatív elkötelezettségüket is vállalják.
Pánczél Hegedűs János, a Regnum! internetes portál és Facebook-csoport, a Gondolatok a királyságról blog, valamint a Miles Christie folyóirat alapítója például évek óta ontja cikkeit, tartja előadásait a restaurációról. Úgy véli, a királyság a magyarság természetes, saját magának kialakított államformája, egy organikus közjogi rendszer, amelynek nem bizonyult méltó alternatívájának a hat évtizede próbálkozó magyar köztársaságok egyike sem. „A köztársaság mindig is politikai jelszó volt Magyarországon, amelyet valami ellen fogalmaztak meg. Leginkább a baloldal kreálja meg magának és egy forradalmi, a hagyományt ledönteni szándékozó politikai akarat aktusaként működik” – fogalmazott lapunknak.
Hozzátette: hazánkban sajátságosan nonszensz, hogy ha valaki jobboldalinak vallja magát és republikánusnak is, kicsit olyan, mintha azt mondaná, hogy „húsevő vegetáriánus vagyok”. Nincsen ugyanis a számára felvállalható hagyománya ennek az államformának. Károlyi Mihály, Kun Béla, Rákosi Mátyás, Kunfi Zsigmond, Jászi Oszkár, Tildy Zoltán, Szakasits Árpád, Nagy Ferenc, Kádár János jelzik a magyar köztársaságok útjait, legyenek bármilyen jelzővel (tanács- vagy népköztársaság) is ellátva.
Azt egyébként a Regnum!-osok is elismerik: „a királyság sem tökéletes rendszer, de a magyarságot a jogfolytonosságtól vágták el azzal, hogy helyébe több köztársaságot is gründoltak a népszuverenitásra hivatkozva, ám mindig a nép megkérdezése nélkül.” Pánczél kiemelte: 1946-tól kommunista diktatúra volt az országban, amelyben a királyságunk ügye nem tudott érvényesülni, az emberek 1989-ben pedig ettől a rezsimtől akartak szabadulni és a Nyugat felé közeledni, nem volt tehát lehetséges érdemben az államformáról beszélni. S hogy az emberek valójában mennyire nem érzik magukénak ezt a rendszert, szerinte remekül példázza: a tízmilliós országban alig néhány száz ember ünnepelte a köztársaságot 2009-ben, de akadt olyan ember is, aki tüntetni ment a rendezvényekre, s „részvénytársasághoz” hasonlította az ország berendezkedését.
„Az utolsó nagy államférfi, aki a királyság ügye mellett teljes közjogi súlyával kiállt, Mindszenty József hercegprímás volt, aki megvétózta az 1946-os köztársaságot. A hercegprímás halála előtt egy jövendőbeli nemzetgyűléshez fellebbezett, amely majd a jogfolytonosságot helyreállítja. Ez a mai napig nem történt meg” – szögezte le a Regnum! alapítója. A monarchistáknak azonban Mindszentyn kívül is akadnak „ikonjai”, amelyek – Pánczél szavaival élve – nagyobbrészt egybeesnek a magyar politikai gondolkodás, sőt a közbeszéd nagy alakjaival: Szent István, Szent László, Károly Róbert, Nagy Lajos, I. Hunyadi Mátyás, Hunyadi János, Széchenyi István, Deák Ferenc, Tisza István, Mária Terézia, III. Károly, I. Ferenc József, Boldog IV. Károly, Horthy Miklós, Teleki Pál, Bethlen István, Apponyi Albert. Vannak azonban kevésbé vagy egyoldalúan ismert alakok is: Slachta Margit, Sigray Antal, Ostenburg-Morawek Gyula, Lehár Antal, Molnár Kálmán, ifj. Andrássy Gyula, Boldog Batthyany-Strattmann László, Dessewffy Aurél, vagy éppen a Magyar Nemzet alapító főszerkesztője, Pethő Sándor.
A monarchisták azonban nem csak a hagyományok megőrzését, a jogfolytonosság helyreállását várják a restaurációtól. Ők úgy vélik, az államformaváltás a nemzeti egység megteremtését is elősegítheti, és minden magyar számára biztonságot hozhat. „A magyar király az államrendszerünk szerves része és, ahogyan I. Ferenc József mondta az amerikai elnöknek: megvédi a népét a kormányával szemben. Az uralkodó pártok feletti tényező, a nemzetet képviseli, míg a jelenlegi államfő, a köztársasági elnök egy párt jelöltje, pártalkuk tárgya és nem kormányoz, nincsen igazi szerepe, nem képviseli a teljes nemzetet, és a nemzet nem érzi őt a magáénak, maximum egy közéleti híresség szintjén” – magyarázta Pánczél Hegedűs János.
A Regnum! alapítójának előadásából kitűnt, szerinte a köztársasági elnöki intézmény 2006-ban érte el mélypontját. Mint elmondta: az akkori államfő nem állt ki egyöntetűen azok mellett, akik erkölcsi érzéküktől hajtva kimentek az utcára, mert hazudtak nekik. Márpedig ami akkor történt, nettó népharag volt, mint 1956-ban. A köztársasági elnök viselkedése ezért képmutatás, hiszen egy olyan rendszernek köszönheti a pozícióját, amely a népszuverenitás elvén nyugszik. Emellett annyi hatalma sem volt, hogy egy hazug, korrupt kormányt leváltson és eltávolítsa a nemzet életéből. „Mit ér egy ilyen pozíció és egy ilyen berendezkedés ennek az országnak?” – tette fel a kérdést.
Pánczél és a köré csoportosuló több száz fős, zömében középosztálybeli, értelmiségi fiatal abban bízik, hogy a helyreállítás a politikai döntéshozók szintjén végbemehet. Ennek meg is van a maga forgatókönyve itthon, amelyet legutóbb 1920–1926 között alkalmaztak, s akkor csak a külföldi nyomás miatt nem lehetett teljes a restauráció. „Politikai akarat kell tehát elsősorban és tájékoztatás a királyságról, hiszen az államformaváltás nem lehet az országon végzett erőszak” – közölte a Regnum! alapítója.
Nagy Áron - mno.hu